1. Főoldal
2. Sosem adjuk fel!

Sosem adjuk fel!

Hajnalka nyár óta gyakran hallgatózik éjszaka, hogy figyelje, kilencéves fia, Roland körül minden rendben van-e. Ha a kisfiú nyugodtan szuszog, feloldódik szíve körül a görcs, de ha nyugtalan, máris összeszorul az aggodalomtól. December első napjaiban Roland belázasodott, s az édesanyja azonnal indult vele Pécsre, a Heim Pál Gyermekklinika onkológiai osztályára, ahol a kisfiút már régi ismerősként köszöntötték, és megnyugtatták a mamát, biztosan nincs komoly baj, talán csak megfázott a gyerek a hirtelen jött hidegben.

„Csakhogy náluk már egy kis megfázás is komoly problémát jelent – mondja az édesanya -, jönnünk kellett volna pár nap múlva amúgy is, kemoterápiás kezelésre, de most, hogy Roland lázas és gyenge, nem is tudom, megkapja-e a gyógyszereket.” Júliusig Roland éppen olyan srác volt, mint a többiek. Imádott biciklizni, a barátokkal játszani, jól tanult. Élte a kamaszodó fiúk mindennapjait.

Azután júliusban, abban a nagy hőségben egyszer csak arra panaszkodott, hogy fáj a feje, és hányingere van – emlékszik Hajnalka. – Azonnal elvittem orvoshoz, de megnyugtattak, talán gyomorrontást kapott, esetleg hőgutát, attól lett rosszul. De a tünetek másnap sem múltak, s én egyre jobban aggódtam. A nővérem az egészségügyben dolgozik, ő is nagyobb bajra gyanakodott, s kiderült, sajnos igaza van. „Rolandot CT-vizsgálatra utalták, és a kisfiú agyában daganatot találtak.” MOST KELL ERŐSNEK LENNI „Soha nem éreztem olyan kétségbeesést, mint akkor – mondja Hajnalka. – Csak sírni tudtam, pedig éreztem, most kell igazán erősnek lennem, nem szabadna mutatnom Roland előtt a gyengeségemet.

A doktornő azt mondta a fiamnak, hogy valami van a fejecskéjében, további vizsgálatok kellenek, ezért be kell feküdnie az intenzív osztályra. A fiam felnőttként fogadta a hírt, szorosan fogta a kezem, és még ő nyugtatott, nem lesz semmi baj, anya, meglátod, hamar meggyógyulok. Még azon a héten megműtötték, a nyolcórás operáció jól sikerült, szerencsére el tudták távolítani a daganatot az agykamrából, de rosszindulatú volt.” Hajnalkának se éjjele, se nappala nem volt azokban a hetekben.

Éjszaka nem maradhatott a fia mellett, de már kora hajnalban megjelent a kórházban, és késő estig maradt. „ Még most is elfog a remegés, ha ezekre a napokra gondolok – mondja. – Az életünk darabokra hullott. Egy ideje már egyedül nevelem Rolandot, de az édesapja velünk van a nagy bajban, példamutatóan törődik a fiával. Nekem viszont abba kellett hagynom a munkát, hiszen a nap huszonnégy órájában Roland mellett kell lennem.

Visszamentem gyesre, de a pénz, amit kapok, nem elég. Nem tudtuk fenntartani belőle a lakást, visszaköltöztünk a szüleimhez, akik nyugdíjasok, s nekik is segítségre lenne szükségük, nemhogy támogassanak.”





ROLAND VIGYÁZ ANYURA

Roland kemoterápiás kezelést kap, amit – bár igyekszik nem mutatni – gyakran rosszul tűr. Ahogy most is erősen küzd a hányingerrel, legszívesebben a falnak fordulna, és végigaludná a napot. „ Apa leborotválta a fejemet – mondja -, mert a kezelésektől úgyis kihullott volna a hajam.

Ebben a kórházban szeretek lenni, kicsit olyan, mintha otthon lennék, még kórházszag sincs. Mindenki kedves hozzám, a nővérek elterelik a figyelmet, ha látják, hogy elkeseredtem kicsit.” A kisfiú a nagy műtét óta nem járhat iskolába, és ha rossz a vérképe, a fúvó széltől is óvni kell, nem találkozhat még a barátaival sem.

Pedig Attila, a legjobb barátja gyakran átbiciklizik hozzá, hogy beszámoljon, mi történt az iskolában, és elhozza a leckét. Mert tanulni muszáj, és Roland tudja, hogy a gyógyulás után kezdődik megint igazán az élet. Russayné Szabolcsik Ildikó a környezetismeretet tanítja a fiúnak, ő a kórháziskola egyik tanára. „ Felvesszük a kapcsolatot a gyerekek anyaiskoláival, egyeztetjük a tananyagot, és ugyanúgy igyekszünk haladni, ahogy a kinti osztálytársak – mondja. – Roland szorgalmas és okos fiú, bár most éppen rosszabb dolgozatot produkált, de hát ilyesmi az igazi iskolában is előfordul!

Nagy lendülettel tanul, csak néha panaszkodik, hogy igazságtalanság, hogy neki mindig felelnie kell, nem úszhatja meg! Reméljük, jövőre már a régi iskolában folytathatja a negyediket. Hajnalka igyekszik példát mutatni a fiának. „ Kalocsára járok, közgazdasági főiskolára – meséli – Még két félévem van hátra. Éppen vizsgaidőszak van, karácsonykor számot kell adnom a tudásomról. De azt mondtam Rolandnak, hogy meg kell próbálnunk úgy élni, mint azelőtt, neki is tanulnia kell, én sem adhatom fel.” Roland közben kicsit elfáradt, ragyogó barna szeme fátyolossá válik, látszik rajta, szeretne már egyedül maradni.

„ Gyakran kétségbeesem – vallja be Hajnalka. – Nem látom a jövőt, nem érzem, hogy győzhetünk. Ilyenkor összebújunk a fiammal, s együtt sírunk, aztán megkönnyebbülünk, és új erőt nyerünk. Sosem gondoltam, hogy éppen ő lesz az erősebb, aki kézszorítással vagy bársonyos pillantással új reményt tud adni nekem.

De azt is tudom, hogy soha többé nem lesz felhőtlen az életünk, ott lesz a szorongás, hogy minden rendben van-e a fiam körül…” „Én vigyázok most anyura – teszi hozzá komolyan Roland. – Meg kell őt nyugtatni, hogy együtt lehessünk biztosak abban, nemsokára meggyógyulok. Tudom, hogy még sok kezelés vár rám, sugárterápiát is fogok kapni, és csak ez után mondhatják majd meg az orvosok, hogy meggyógyultam-e.”

A kisfiú nagy vágya, hogy legyen egy testvére. Az apa új családjában már született is egy kishúga, akit nagyon szeret. De azért mégiscsak egy Öccsel lenne teljes a család, ezért anyukájától fiútesót kért magának. Erről azonban egyelőre még szó sincs, de ki tudja, mit hoz a sors. Hajnalka reménykedik, hogy csupa jót.